Neked is volt már olyan időszakod, amikor úgy érezted, csak sodródsz? Amikor nem tudod, mi lesz, mikor lesz, vagy hogy egyáltalán lesz-e valami, amire vársz?

Most épp én is ebben vagyok. A munkahelyemen átalakítás van, információ alig, a feladatok elfogytak, és csak ülök – várakozom. Nem tőlem függ, mi lesz, de azt érzem, közben nem szeretnék szétesni.

Ehhez jött még egy különös párhuzam: a hír, hogy elhalasztják a magyar űrhajós kilövését. Beleborzongtam, milyen lehet erre éveket készülni… és aztán újra várni.

Ez a blogbejegyzés most nagyon belülről jött. Arról szól, hogyan próbálok rendet rakni a fejemben, amikor kívül éppen nincs rend. Hogyan lehet ezt az időt mégis magunkra fordítani, nem csak kibírni.

Amikor csak várok… és nem tudom, mire.

Várakozni nem tudok. Pontosabban: tanulom. Mert most éppen benne vagyok.

Egy ideje olyan, mintha megállt volna körülöttem az idő. A munkahelyemen szervezeti átalakítások zajlanak, de hivatalosan erről semmit sem tudunk. Egyre több a pletyka, kevesebb a biztos információ, a vezetők feszültek, a légkör feszült. A feladatok elfogytak. Ülök a gép előtt… és várok.

És közben eszembe jutott valami egészen más, mégis ide kapcsolódó dolog: a magyar űrhajós története. Az, hogy évek felkészülése után most kiderült: elhalasztják a kilövést.
Mennyi remény, izgalom, felkészülés – aztán hirtelen a "még nem" állapota.

Vajon mit élhet át ilyenkor valaki, aki egész lényével egy küldetésre készül?

Ahogy ezen gondolkodtam, rájöttem: lehet, hogy a várakozás sokféle élethelyzetben másként néz ki, de a lelki része nagyon is közös.

A várakozás ideje – kívül csend, belül zaj

Van egy fura kettősség ezekben a napokban. Kívülről semmi nem történik. Nincs feladat, nincs döntés, nincs visszajelzés. De belül… ott zaj van. Feszültség, türelmetlenség, szorongás.

Kérdések:

• Mi lesz velem?
• Mi lesz a munkámmal?
• Mire érdemes készülni egyáltalán?

A napjaimban sokszor csak néhány óra "hasznos munka" van, a többi időben próbálok nem elcsúszni gondolatban. Próbálok nem csak nézni, de látni. Magamat is.

Nem akarom csak kibírni – inkább kérdek magamtól!

Nem vagyok mindig nyugodt. Van, amikor elönt az ingerültség, a fáradtság, vagy az érzés, hogy "ez most teljesen értelmetlen".

De próbálok valamit kezdeni ezzel az idővel. Hallgatok nyugtató zenét. Meditálok. És legfőképp: írok. Kérdéseket teszek fel magamnak. Például:

• Miben vagyok jó?
• Milyen más helyzetekben tudtam megoldást találni?
• Mi lenne, ha holnap minden így maradna – mit tennék?

Közben új terveken gondolkodom. B, C, D verziók. Nem azért, mert már lépni akarok – hanem mert jó érzés visszavenni egy kicsit az irányítást. Akkor is, ha csak fejben.

A várakozás is lehet a fejlődés ideje

Tudom, sokszor azt halljuk: akkor haladunk, ha csinálunk. Ha van output, teljesítmény, látható eredmény.

De talán az is egyfajta haladás, ha közben jobban megértem magamat. Ha nem csak elviselem a várakozást, hanem használom valamire. Önreflexióra. Tervezésre. Vagy csak arra, hogy gyakoroljam az elfogadást.

A magyar űrhajós története erre is emlékeztet. Hogy néha még a legelszántabb, legfelkészültebb emberek is kénytelenek várni. És hogy ebben a várakozásban néha ott lapul valami új kezdete.

Ha te is épp vársz valamire…

Akkor csak annyit mondanék: nem vagy egyedül. És nem baj, ha ez az időszak nem látványos. Nem baj, ha kicsit zűrzavaros. A lényeg, hogy közben maradj kapcsolatban magaddal.

Ha neked is van most ilyen időszakod, írj nyugodtan, szívesen hallom a te tapasztalatodat is.

Szeretettel,

Kata

Lépj tovább – Változásmentor