Neked is volt már olyan időszakod, amikor úgy érezted, csak sodródsz? Amikor nem tudod, mi lesz, mikor lesz, vagy hogy egyáltalán lesz-e valami, amire vársz?
Most épp én is ebben vagyok. A munkahelyemen átalakítás van, információ alig, a feladatok elfogytak, és csak ülök – várakozom. Nem tőlem függ, mi lesz, de azt érzem, közben nem szeretnék szétesni.
Ehhez jött még egy különös párhuzam: a hír, hogy elhalasztják a magyar űrhajós kilövését. Beleborzongtam, milyen lehet erre éveket készülni… és aztán újra várni.
Ez a blogbejegyzés most nagyon belülről jött. Arról szól, hogyan próbálok rendet rakni a fejemben, amikor kívül éppen nincs rend. Hogyan lehet ezt az időt mégis magunkra fordítani, nem csak kibírni.
Amikor csak várok… és nem tudom, mire.
Várakozni nem tudok. Pontosabban: tanulom. Mert most éppen benne vagyok.
Egy ideje olyan, mintha megállt volna körülöttem az idő. A munkahelyemen szervezeti átalakítások zajlanak, de hivatalosan erről semmit sem tudunk. Egyre több a pletyka, kevesebb a biztos információ, a vezetők feszültek, a légkör feszült. A feladatok elfogytak. Ülök a gép előtt… és várok.
És közben eszembe jutott valami egészen más, mégis ide
kapcsolódó dolog: a magyar űrhajós története. Az, hogy évek felkészülése után
most kiderült: elhalasztják a kilövést.
Mennyi remény, izgalom, felkészülés – aztán hirtelen a "még nem"
állapota.
Vajon mit élhet át ilyenkor valaki, aki egész lényével egy küldetésre készül?
Ahogy ezen gondolkodtam, rájöttem: lehet, hogy a várakozás sokféle élethelyzetben másként néz ki, de a lelki része nagyon is közös.
A várakozás ideje – kívül csend, belül zaj
Van egy fura kettősség ezekben a napokban. Kívülről semmi nem történik. Nincs feladat, nincs döntés, nincs visszajelzés. De belül… ott zaj van. Feszültség, türelmetlenség, szorongás.
Kérdések:
A napjaimban sokszor csak néhány óra "hasznos munka" van, a többi időben próbálok nem elcsúszni gondolatban. Próbálok nem csak nézni, de látni. Magamat is.
Nem akarom csak kibírni – inkább kérdek magamtól!
Nem vagyok mindig nyugodt. Van, amikor elönt az ingerültség, a fáradtság, vagy az érzés, hogy "ez most teljesen értelmetlen".
De próbálok valamit kezdeni ezzel az idővel. Hallgatok nyugtató zenét. Meditálok. És legfőképp: írok. Kérdéseket teszek fel magamnak. Például:
Közben új terveken gondolkodom. B, C, D verziók. Nem azért, mert már lépni akarok – hanem mert jó érzés visszavenni egy kicsit az irányítást. Akkor is, ha csak fejben.
A várakozás is lehet a fejlődés ideje
Tudom, sokszor azt halljuk: akkor haladunk, ha csinálunk. Ha van output, teljesítmény, látható eredmény.
De talán az is egyfajta haladás, ha közben jobban megértem magamat. Ha nem csak elviselem a várakozást, hanem használom valamire. Önreflexióra. Tervezésre. Vagy csak arra, hogy gyakoroljam az elfogadást.
A magyar űrhajós története erre is emlékeztet. Hogy néha még a legelszántabb, legfelkészültebb emberek is kénytelenek várni. És hogy ebben a várakozásban néha ott lapul valami új kezdete.
Ha te is épp vársz valamire…
Akkor csak annyit mondanék: nem vagy egyedül. És nem baj, ha ez az időszak nem látványos. Nem baj, ha kicsit zűrzavaros. A lényeg, hogy közben maradj kapcsolatban magaddal.
Ha neked is van most ilyen időszakod, írj nyugodtan, szívesen hallom a te tapasztalatodat is.
Szeretettel,
Kata
Lépj tovább – Változásmentor
Képzeld el, hogy elhatározod: mostantól másképp fogsz élni. Megvan a "most elég!" pillanata, a lelkesedés, az első lépések. Aztán jön a valóság: a változás lassú, akadályokba ütközik, és a régi szokások makacsul visszahúznak. Ilyenkor sokan feladják.
Van egy érdekes kettősség, amit az utóbbi időben újra és újra megtapasztalok – magamon is, és a hozzám fordulókon is. Ez a kettősség pedig így szól:
És lehet, hogy most egy kicsit összeszorul a gyomrod, ha ránézel az év elején kitűzött céljaidra… Vagy lehet, hogy már rég nem rájuk se néztél.
